A karate okinawai megjelenése előtti időkről kevés tudományos bizonyíték maradt fent. A legenda szerint a kezedetek egy indiai szerzeteshez, Bodhidharma-hoz köthetők.

Bodhidharma (japán nevén Daruma) indiai származású buddhista szerzetes volt, aki i.e. 527-ben a dél-kínai Kantonba utazott, hogy a buddhista vallást terjessze. Itt találkozott Wu-Ti császárral, majd az északi Honam tartományba utazott, ahol a Shao-Lin kolostorban oktatni kezdte a zen (kínaiul csan) buddhizmust.

Tanításai szerint a test és a lélek egymástól elválaszthatatlan. Mivel a hosszú meditációs gyakorlatok nagyon kimerítették a szerzeteseket, ezért Bodhidharma a fizikum fejlesztésére új módszert fejlesztett ki.

Nem kifejezetten küzdéstechnikát tanított, hanem olyan különleges gyakorlatokat, amelyek a meditációhoz szükséges fizikai erőnlétet teremtették meg. Ezek valószínűleg jóga, és az indiai harcos kaszt tagjai által gyakorolt pusztakezes technikák kombinációi voltak. Ezek lettek a kínai harcművészet alapjai.

Később ez a harci technika továbbterjedt északon Mongóliába, keleten Koreába és délkeleten a Ryukyu-szigetekre, elsősorban Okinawára.

Az Észak-Kínai tengeren Japán és Taiwan között fekszik Okinawa szigete. A sziget, mely ma Japán része, a múltban független ország és kevelt kereskedelmi célpont volt. Szegény lakói azonban nem tudtak fegyvert vásárolni, így két sajátos önvédelmi stílust alakítottak ki maguknak. Ezek — a még kínai befolyástól mentes — szabadkezes harc, a „te” (kéz), valamint a hétköznapi használati tárgyak, mezőgazdasági eszközök fegyverként való alkalmazása, a „kobudo”, voltak.

1609-ben Shimazu család vezetésével a japánok betörtek a szigetre, elfoglalták azt, és betiltották a fegyverek használatát. A Kína és Okinawa közötti évszázadok óta működő kereskedelem azonban a japán uralom idején is fennmaradt, így a Kínából érkező bevándorlók és buddhista szerzetesek továbbadták harcművészeti tudományukat a sziget lakóinak.

Az okinawaiak Chuan-Fa (kung-fu) technikákkal egészítették ki saját harcművészetüket, így a 18. század kezdetére egy új önvédelmi stílus alakult ki: a karate. A karate a „kara”, azaz Kína, és a már ismert „te”, azaz kéz szavak összetétele.

Kezdetben három fő karate stílus jött létre Okinawa három nagyvárosa köré szerveződve: a Shuri-te, a Naha-te és a Tomari-te. A három várost különböző társadalmi rétegekhez tartozó emberek lakták: nemesek, középosztálybeliek, valamint egyszerű halászok. A stílusok közötti különbségek ebből is adódnak.

Shuri-Te

A Shuri-te irányzat Okinawa Naha városának Shuri körzetéből származik, ez volt a Ryukyu királyság fővárosa.

A Shuri-te első ismert mestere Tote Sakugawa (1733-1815) volt, Peichin Takahara és egy híres kínai kung-fu mester, Kusanku tanítványa. Takaharától filozófiát, Kusankutól pedig kínai chuan-fa harcművészetet tanult. Hat éven keresztül csiszolta tudását Kínában, és híres szamuráj lett. Tőle ered a ku-sanku (kanku) kata.

Matsumuto tanítványa volt Matsumura Sokon (1797-1889), aki a királyi család oktatója, és így a legmegbecsültebb karateoktató lett.

Matsumura talán legjelentősebb tanítványa Yasutsune Itosu lett, ő volt Gichin Funakoshi-nak, a Shotokan alapítójának, és Kenwa Mabune-nak, Shyto-Ryu létrehozójának a mestere.

Naha-Te

Egészen a 19. századig csak egyfajta karateiskola létezett Okinawa szigetén, az, amelyet Sakugawa és tanítványai oktattak.

Kanryo Higaonna (1853-1915) nevéhez fűződik a Naha-te irányzat létrehozása, melynek központja Naha városa lett.

Higaonna Kínában Ryu Ryuko mestertől, a kínai Bai-he Quan (Fehér Daru) iskola elismert szakértőjétől tanult. A legenda szerint hét éven gyakorolt kínai mesterénél, majd hazatérte után dojot nyitott Nahában, és oktatni kezdte módszerét.

Tanításában az alapok tökéletes elsajátítására helyezte a hangsúlyt. Sokat gyakoroltatta a sanchin alapállást, melyet ő úgy tudott végrehajtani, hogy a bokájára tekert kötéllel senki sem tudta álló helyzetéből elmozdítani.

Méltán leghíresebb tanítványa Chojun Miyagi (1881-1953), aki — követve mentora példáját — saját maga is Kínába utazott, hogy ismereteit kiegészítse. Okinawára visszatérve rendszerezte mestere tanításait, kiegészítve azokat saját tapasztalataival. Iskolája a fizikai erőre, testi edzettségre, valamint a tudat nyugalmának megőrzésére helyezte a hangsúlyt, melyhez speciális lelkigyakorlatok szolgáltak bevezetőként.

1929-ben egyik tanítványa, Shinzato Jin'an, Japánból hazatérve megkérte, hogy a mindaddig név nélküli módszernek nevet adjon. Miyagi sensei egy kínai versben bukkant rá a megfelelő idézetre: "Minden a világegyetemben keményen és lágyan lélegzik...". Az iskola ekkor kapta a Goju-Ryu nevet, melynek jelentése: “Kemény és Lágy”, a tradicionális kínai kung-fu tanai nyomán.

Tomari-Te

A három okinawai karate-irányzatból kétségkívül a tomari-te a legkisebb. Háttérbe szorulásában minden bizonnyal közrejátszott az a tény, hogy az ebben a városban élő emberek egyszerű halászok voltak, és a nemesi réteg csak elvétve volt megtalálható.

A tomari-te kialakulását Kosaku Matsumura-nak (1829-1898) és Kokan Oyadomari-nak (1827-1905) tulajdonítják.

Matsumura a karatét Chokun Makabe-tól, Sakugawa tanítványától tanulta. Később már Oyadomarival együtt gyűjtötték az ismereteket Teruya Kishin (1804-1864) és Giko Uku (1800-1850) mesterek vezetése alatt. Matsumura Teruya sensei-t tartotta igazi mesterének.

A Matsubayashi iskolát Shoshin Nagamine (1907-1996) alapította. Első mestere Ankichi Aragaki volt, akitől a karate szépségét és szellemiségét tanulta. 1931 és 1935 között Chotoku Kyan sensei oktatta. 1947-ben hozta létre a Matsubayashi iskolát, amely 18 katát foglal magába.